Idegesen ringatom jobb lábamon átvetett balomat.  A tanárra figyelek, néha jegyzetelek, de egyébként teljesen máshol járok. A női lét szépsége, hogy az ember egyszerre minimum kettő-, de inkább több dologra tud figyelni. Alig várom, hogy vége legyen ennek az órámnak. Optimális esetben nem örülnék neki, leszámítva azt a tényt, hogy ezzel véget érne egy fárasztó napom. Most azonban nem csak erről van szó.
Ma reggel, amikor felébredtem a rendetlen kis lakásom kellős közepén, a még kisebb hálóban, eldöntöttem és azóta határozottan tartom magam eme elhatározáshoz. Ahhoz, hogy ma tényleg rá fogom venni Westwoodot, hogy adjon különórákat. Annyira nagyon fotográfus akarok lenni, hogy ezért bármit megtennék. Majdnem bármit. És ez még nem is lenne baj, hiszen ez csupán egészséges tenni akarás, eltökéltség és céltudatosság. Szerintem ez még nem bűn.
Az órámra pillantok. Három perce ugyanezt tettem, de úgy érzem, mintha már vagy negyed óra eltelt volna azóta.
Legyen már vége, könyörgöm...
Miközben abban bízok, hogy az elkövetkezendő hat perc hamar el fog telni, azon gondolkodom, hogy nagyon kell majd sietnem, ha el akarom kapni a professzort. Nem ismerem annyira a szokásait, hogy tudjam, milyen hamar lép le. Nem hiszek a pletykáknak. Nem hiszem, hogy gerjed a diákjaira. Nem... az nem lehet.
Mindent eltervezek: a tanár irodájának irányába fogok menni, aminek környékén reményeim szerint összefutunk majd, mielőtt lelépne. És meggyőzöm. Rendkívül meggyőző tudok lenni, ha igazán szeretnék valamit. És ezt igazán szeretném. Akarom.
A tanár jelez, hogy végzett. Az előttem heverő füzetet összecsukom, és a táskába ejtem, valamint utána a toll is oda kerül mellé, valahova, a táska mélyére. Az elsők között hagyom el a termet, és sietős léptekkel, szinte kocogva haladok a tanári felé. Az egyenes folyosón befordulva nem látok errefelé senkit sem. A francba! Talán már el is ment... - húzom el a számat.
Hirtelen bukkan fel, a folyosó másik felében. Nem tudom, hogy észrevett-e, vagy felismert-e, esetleg a nevemre emlékszik-e? Nem hiszem.
Lépéseimet megnyújtom, magabiztosan közelítek felé, és amikor már csak egyetlen méter választ el minket egymástól, megszólítom.
- Westwood professzor - erre biztosan felfigyel. - Jó napot! Elnézést, nem szeretném sokáig feltartani - gyanítom, tudja, mit szeretnék. - Különórákról lenne szó... - mosolyodok el bájosan.

Ó, hát emlékszik a nevemre. Tény, hogy rengetegszer jártam az elmúlt pár héten a nyakára, de ennek nem kellene egyenlőnek lennie azzal, hogy tudja, ki vagyok, hiszen csupán egyszer mutatkoztam be. De tudja a nevemet. Ez egy plusz pont; neki, vagy nekem, azt még nem tudom. Talán mindkettőnknek. Ó, atyavilág, még csak nem is gondolhatok erre. Nincs olyan, hogy mi, vagy mindketten! Csak ő van, Westwood, a professzorom, és én, Amelie, a diák - szögezem le magamban, még mindig egyenes gerinccel állva a férfi előtt, tartva a szemkontaktust, magabiztosan mosolyogva. Lehet, hogy egy kicsit ez is bennem van. A kíváncsiság és a vonzalom. Lehet, hogy ezért is akarom, hogy különórákat tartson. De, ha így is van, ezt nagyon gyorsan ki kell vernem a fejemből, ilyesmiről még csak szó sem lehet. Rettentően etikátlan lenne...
Viszont már az is megfordult a fejemben, hogy ő is másképpen tekint rám. Nem csak diákjaként. Ami abszolút hülyeség. Én nem hiszek a pletykáknak, nem hiszek a szóbeszédnek, miszerint Westwood szívesen keresi diáklányok társaságát.
A kérdésre a válasz egyértelmű:
- Nem vagyok az a típusú ember, aki olyan könnyen feladná - biccentem kissé oldalra a fejemet, s én is elmosolyodok. Ó, basszus, ez a félmosoly... teljesen elveszi az eszemet. Vagyis, elvenné, ha nem lennék eléggé józan gondolkodású. Azt nem mondom, hogy ha annyira berúgnék, vagy valami ilyesmi, nem lenne köztünk semmi, de itt és most nem lesz. Vagyis nem valószínű.
Nézem, ahogy nyitja az ajtót, majd belép az irodájába, s aztán hallom a táska tompa puffanását az asztalon. Egyelőre nem megyek be, egyes professzorok nem szeretik, ha a hallgatók csak úgy belépnek a személyes szférájukba. A küszöb folyosó felőli oldalán állva nézem a férfit, amint lepakol. A nagy francokat! Egyenesen legeltetem rajta a szememet... hangja basszusa rángat vissza az 'itt és mostba'.
Belépve a helyiségbe - miután nem csuktam be magam mögött az ajtót, ahogy kérte -, nem tudja elkerülni a figyelmemet az a pár fotó. Természetesen tudom, hogy ki szerepel rajtuk, hiszen én is Testino nyomdokaiba akarok lépni, így nem ismeretlen sem a neve, sem az arca számomra. A munkásságát pedig imádom és tisztelem. Egy hosszúnak tűnő pillanattal tovább nézem a képeket, mint egy dilettáns tenné.
Aztán visszanézek Westwoodra, aki idő közben, mintha direkt nekem, az én 'tiszteletemre' vágta volna magát pózba. Lesütöm a pillantásomat. Vagyis úgy teszek, mintha... de igazából lopva nézek végig rajta.
Amikor megszólal, nézek csak fel újra, egyenesen a szemébe. Lemondón sóhajtok fel, de ez nem jelenti azt, hogy megadom magam, vagy beadom a derekamat. Mert nem fogom. Én különórákat akarok venni, és előbb, vagy utóbb elérem a céljaimat.
Szavai kissé felmérgesítenek, bár ebből nem mutatok semmit. Nem értem, miért lenne olyan nagydolog pár különórát adnia?! Nem lenne semmi gond belőle. Azt hiszem. Remélem.
- Nos, tudja, Professzor úr, a képzés valóban megadja a kellő tudást, jól tudja, de azért mégis teljesen más az iskola falain kívül egy olyan fényképésszel dolgozni, gyakorolni és tanulni, mint amilyen Ön - nem nyalizok, vagy hízelgek, tényleg így gondolom. Nem tudom, hogy mit képzelt... biztosan nem az iskola falain belül zajlana mindez. Az utcán, a természetben, s ha esetleg bejuttatna egy modellfotózásra, miután elnyertem a kegyeit, na, abból biztosan többet tanulnék, mint itt, a padban ülve. - Szeretnék tanulni, és hiszem, hogy Ön tudna új dolgokat mutatni, vagy különleges fogásokat, trükköket, vagy... bármit. Bármi érdekel - vonom meg kecsesen vállamat, még mindig Westwood szemébe nézve, nem eresztve a pillantását. - Kérem. Ígérem, jó diákja leszek, nem fogok sok vizet zavarni a magánéletében és természetesen fizetek is - nem akartam ezt, hogy csak ezért vállalja el, de ha máshogy nem megy, fizetek.