Daniel és Anika

Annyira unom az ilyen rendezvényeket. Anyám kivételesen hazalátogatott egy hétre, így apám összehívott mindenkit akivel legalább 10 percet beszéltek. Az itt lévők 95%-át még csak nem is láttam soha. De legalább ha lenne valami velem egykorú, ám az életkor 1-től 5 évig, illetve 40-től 60 évig terjed. Nem egy leányálom egy 21 évesnek.
Épp ezért egy nagy sóhaj közepette leülök egy asztalhoz és csak nézem, ahogy unalmasabbnál unalmasabb emberek unalmasabbnál unalmasabb témákról beszélgetnek. Fantasztikus. És én emiatt öltöztem ki! Azt reméltem hogy legalább egy vállalható pasi-jelölttel összehoz a sors... mint például Vele... Nem! Az egy seggfej! Lehet hogy ő néz ki a legjobban a világon, sehol máshol nem láttam olyan gyönyörű szempárt, még ha olyan ridegeket sem. Ugyanakkor mikor ott hagytam és hátrapillantottam a sarokról, szinte csodálatot láttam visszatükröződni belőlük, és ez az egy rohadt dolog az, ami azóta sem megy ki a fejemből. Francba! Én még sosem voltam szerelmes és nem is akarok az lenni. Szerelem nem létezik. A vágy, na, az már igen. Azt ki kell élvezni amennyire és ameddig csak lehet.
Ezen gondolatomat a pincér szakítja félbe aki egy pohár pezsgőt nyom a kezembe. Persze, Phil mindig tudja mi kell nekem. Ő az egyetlen olyan 41 éves pasi akivel jól érzem magam (legyél büszke magadra, drága barátom, ez nagy kiváltság). Rámosolygok és egy húzásra ledöntöm a pezsgőmet, majd ezt követően Phil a kezembe adja a következőt. Túl jól ismer már.
Megköszönöm neki és tovább áll, én pedig újból körbe nézek a teremben, miközben a második italomat kortyolgatom. Na, hátha találok valami érdeke... nem, még mindig semmi. Várj! Az ott nem...? Azta, ők is meglettek hívva? Istenem, tudtam én hogy bírsz engem!
Ugyanakkor nem megyek oda Danielhez, csupán a távolból figyelem és ha egyszer rám pillant (csak remélni tudom hogy így lesz) elmutogatok neki egy "csak mi ketten, az emeleten"-t és el is slisszolok. Hála az égnek senki nem vesz észre, így könnyedén fel tudok menni a lépcsőn és megállok a most perpillanat sötét folyosón az első emeleten. Csupán azért szeretném erre hozni egyik... barátomat (ja, igen, asszem mondhatom barátnak) hogy tudjunk biliárdozni, ha ő is benne van. Na igen, szóval nekitámasztom a falnak a hátamat és várok, hátha felbukkan.

Daniel és Anika

Na szóval, következő a helyet. Unalmas összejövetel, unalmas öreg emberekkel, unalmas beszélgetésekkel. És most minden egómat félretéve... csak én vagyok itt normális?! Mármint úgy értem, az emberek szeretnek szórakozni, vagy tévednék? Nem azt mondom én hogy ennek kell élni (noha én ezt teszem, de hé, fiatal vagyok) de ha már parti van, akkor parti van! Ez körülbelül olyan, mint egy halotti szertartás. Pff.
Na mindegy, öröm az ürömben: meglátom Danielt, ahogy lenyalt hajjal - HAHA, ó, anyám -, öltönyben, művigyorral az arcán áll a szülei mellett és próbálja elviselni az elviselhetetlent. Teljesen megértelek, édesem! Épp ezért veszettül mutogatni kezdek, és nem is olyan sokára észrevesz, s egy bólintással jelzi hogy benne van a dologban. Ismételten: drága Istenem, tudtam, hogy egyszer csak letekintesz rám!
Tehát, amilyen gyorsan csak lehet felsunnyogok az emeletre és megnyugodva veszem észre hogy semmi idegen tényező nem zavart meg és nem is fog. A szüleimnek egyébként sem tűnne fel hogy eltűntem, ilyenkor el vannak foglalva a vendégeikkel, na meg kit érdekelne a már 21 éves lánya egy ehhez hasonló eseményen? Legalábbis a mi körünkből.
Fent a sötétben, a falnak támaszkodva várom Danielt, és megkönnyebbülésemre nem is olyan sokára követ engem és sikeresen megtalál. Mikor megszólít, minden kertelés nélkül hálásan megölelem.
- Ahh, az ilyeneket ki nem utálja 25 éves kor alatt? Kész rémálom! Te vagy a megmentőm! - Nyafogok nem túl nőiesen (pokolba a nőiességgel!), majd összeszedem magam és elhúzódok tőle. Kiegyenesedek és elmosolyodom olyan édesen, amennyire csak tudok. - Szia.
Majd megjegyzi hogy alig talált meg, meg hogy milyen nagy a ház, én meg... kicsit feszengek. Őszintén szólva ilyenkor mindig úgy érzem magam mintha úgy hinnék az emberek, azért mert ilyen a családi hátterem, magasabban állok mint ők, vagy legalábbis azt hiszik hogy én hiszem azt, és ez borzasztóan zavar. Persze tudom hogy Niel (hé, szólíthatlak így? Olyan vicces...) nem azért mondta, de na... Mindegy! Nem érdekes!
- Khmm, hát, igen, de most már itt vagy. - Nevetek fel kissé idegesen, majd hogy eltereljem a figyelmét hogy ne tudjon rákérdezni igencsak hülye viselkedésemre, gyorsan karon ragadom és (tapogatózva a sötétben, annyira imádom, hogy ilyen rohadt okos vagyok, édes jó... hmm.) berángatom a "buli szobába". Oda beérve megkönnyebbülten felsóhajtok, kis keresgélés után felkapcsolom a villanyt, odasétálok a biliárdasztalhoz és nekitámasztom a csípőm.
- Na tehát. Mit csináljunk? - Mutatok körbe a szobán vigyorogva, miközben várom a válaszát.