Valószínűleg kilométerekről látszik rajtam, hogy ilyenkor még legszívesebben mélyen aludnék. A szekrényemnek dőlve állok, a telefonomat szorongatom, mely bármelyik percben jelezheti egy SMS formájában, hogy ma hova kell mennem a cuccért. Hatalmas örömömre állandóan kelhetek hajnalok hajnalán, ha épp elfogyott az, aminek segítségével túl tudok élni egy napot ezen a szar helyen. Máshogy nem bírom, csak belőve, vagy ha legalább egy féldoboznyi cigit elszívok előtte. Az utóbbit tegnap már eljátszottam, a másik felével muszáj lesz kitartanom valahogy a hónap végéig.
Kissé összerezzenek, mikor a telefonom megszólal. SMS helyett most csörög, amit furcsállok, hisz az az idióta hívogatni sosem szokott.
- Megfojtalak, ha valami gáz van a cuccal – morgom fáradtan, miután fogadtam a hívást.
- A cuccal nincs, de egy kicsit késni fogok. Menj be addig a könyvtárba, vagy mit tudom én – hadarja unottan, majd leteszi. Szemeimet forgatva rakom el a készüléket, s a könyvtár felé indulok. Könyvtár. Mi a francot csináljak én a könyvtárban addig, amíg ide nem tolja a seggét? Az eddig itt töltött éveim alatt összesen kevesebb, mint egy percig tartózkodtam ott, valószínűleg nem is látnak valami szívesen. Most viszont muszáj lesz elviselniük a jelenlétem. Nem lenne, így, ha más ember volnék, de ezen a témán már rég túltettem magam. Akkor sem tudnék már megváltozni, ha teljes erőbedobással próbálnám. Hazudnék, ha most kijelenteném, hogy teljes mértékben megtanultam elfogadni azt az ember, akivel reggelente farkasszemet nézek a tükörben. Messze nem így van, de régebben sokkal rosszabb volt. Azt hittem, hogy meg tudom menteni magam, de képtelen vagyok rá. Senki nem menthet meg egy olyasvalakit, aki nem akarja, hogy megmentsék. Sosem akartam. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nagyon szeretném végignézni, ahogy tulajdonképpen kinyírom saját magam.
Nem figyelem, hogy ki bámul meg, mikor belépek a helyiségbe, rögvest a kijárattól lehető legmesszebbre eső sarokba húzódom. Nekidőlök az egyik polcnak, és várok. Talán kevesebb feltűnést keltenék, ha lekapnék egy könyvet a polcról, s lapozgatni kezdeném, mintha keresnék valamit. Akkor maximum csak annyit gondolnának, hogy végre megjött az eszem, a dílerre várakozás gyanúja kisebb valószínűséggel jutna eszükbe, de annyit nem ér meg. Utálom a könyveket. Azt egyikben sem képesek leírni, hogy mi értelme van ennek az egésznek. Az életnek. Vagy esetleg rajtam kívül mindenki tudja, mit akar kezdeni a sajátjával? Erősen kétlem.
Ellököm magam a polctól, nagy levegőt veszek, hogy rá tudjak zúdítani egy percekig tartó anyázást arra, aki hirtelen nekem jött, ám amint meglátom, kivel van dolgom, azonnal ki is fújom.
- Menj innen, kölyök, dolgom van – dőlök vissza, miközben észrevétlenül végigmérem. Ha nem lenne olyan, amilyen, akkor talán már próbáltam volna megkörnyékezni, így viszont azt sem tudom, hogy melyik csapatban játszik. Ha, abból indulok ki, hogy állandóan utánam koslat, amióta összefutottunk az orvosiban, akkor egyértelmű, bár meglehetősen furcsa módon mutatja ki, ha érdeklődik valaki iránt. Egyáltalán nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy jobban tudja, mit fogok csinálni két perc múlva, mint én.

tag: danny | music: sleepwalking | words: 469

Azt mondják, alapjáraton nem vagyok hülye. Értek én a dolgokhoz, csak nem igazán érdekel. Ha rajtam múlna, akkor az életem a bulizásból, barátokból, szexből, drogokból és egyéb ilyesmi dolgokból állna. Csakhogy sajnos egyáltalán nem rajtam múlik. Tudom jól, hogy egy ilyen életet csak azok engedhetnek meg maguknak, akik óránként keresnek annyit, amennyit az apám egy hónapban. Én maximum akkor leszek ilyen helyzetben, ha bankot rabolok, viszont a lopás egyelőre nagyon is távol áll tőlem. Most még képtelen volnék elvenni azt, ami nem az enyém, de ki tudja, mi lesz később. Alakulhat bárhogy, előre úgysem látom. Lehet, hogy a jövő héten már fizetés nélkül fogok távozni egy boltból, ismerem magam, úgyis meg tudnám oldani valahogy. Kevés olyan dolog van, amit ne tudnék megcsinálni, ha nagyon akarom. A jópofizás viszont hozzátartozik, főként az iskolában. Tavaly számtalanszor hallottam olyasmit, hogy „ha normális hangnemben elbeszélgetek azokkal a tanárokkal, akik meg akarnak buktatni, akkor minden a legnagyobb rendben lesz”, avagy nyaljam be magam. Aha. Előbb adom neki valamelyiknek az utolsó szál cigimet, minthogy bájologjak egy hülye kettesért. Van az évismétlésnek jó oldala is, az anyag nagy részét már hallottam legalább egyszer. Bár nagyon kétlem, hogy idén sikerül átmennem. Matekból biztosan nem.
- Nem mintha olyan sok közöd lenne a dolgaimhoz, de várok valakit. Szóval jobb lenne, ha tényleg lekopnál – közlöm, miközben ismét előveszem a telefonom, és nézegetni kezdem. Nem mintha így gyorsabban telne az idő, de egy próbát mindenképp megér. Általában még a másodpercek is hónapoknak tűnnek, ha cuccra várok. Ilyenkor van időm gondolkodni. A gondolatok olyan sebességgel cikáznak a fejemben, hogy képes lennék beleőrülni is. Szembesülök azzal, hogy mekkora szar alak lehetek külső szemmel nézve.
- Pedig illik hozzád. A cuki babapofiddal simán kidobnának a moziból, ha egy tizenhat karikás filmre akarnál bemenni – vonom meg a vállam. – De ha hajlandó vagy a keresztnevemen hívni, akkor megoldható, hogy én is azt tegyem – teszem hozzá, s most kivételesen komolyan beszélek. Szeretem az embereket úgy szólítani, ahogy az nekem tetszik. Mondjuk faszfejnek, ha arról van szó.
A Roundview az én megfigyeléseim szerint úgy három nagy diákcsoportra osztható. Vannak azok, akikhez úgymond nagyon közel kerültem egyszer. Bennük van valami olyan, ami eléggé megfogott ahhoz, hogy pár órára elviseljem őket, de annál többre semmiképp. Esetleg még akad egy-két ember, akikkel nem csak egy alkalommal feküdtem le, de nincsenek sokan. Aztán vannak azok, akik utálnak. Ők utálni is fognak, akármit csinálok. Ha megtanulok járni a vízen azt mondják, azért csinálom, mert nem tudok úszni. Nem is érdekelnek. Végül vannak azok, akik vagy semlegesesek, vagy láthatatlanok. Akárhogy is próbálkozom, nem tudom eldönteni, hogy Daniel az utolsó kettő közül melyikbe tartozzon. Azt már elintézte, hogy láthatatlan ne legyen, viszont fogalmam sincs, mit gondol rólam. Talán utál, és csak azért koslat utánam állandóan, hogy biztos ott legyen, ha épp bal lábbal keltem, és csinálok valamit, ami miatt kénytelen lennék búcsút mondani az iskolának.
- Javíts ki, ha tévedek, de mintha mondtam volna valami olyasmit, hogy nincs sok közöd a dolgaimhoz. Meg amúgy sem gondolom, hogy pont téged kötne le, ha elkezdeném magyarázni – ránézek egy pillanatra, majd előveszem a nadrágom zsebéből a cigarettáimat rejtő papírdobozt, és a szálakat kezdem számolgatni. Ha most kifizetem a cuccot, akkor egy rövid ideig nem lesz pénzem újabb dobozt venni. Hacsak nem adom be valamelyik bátyámnak, hogy ajándékot akarok venni a születésnapjára.
- Ne aggódj, nem szándékozom itt rágyújtani – nézek újra a fiúra, mintha tudnám, hogy mire gondol. Talán ha nem szólok, akkor képes lenne óriási hisztit levágni, amelyben többek közt azt ecseteli, hogy szerinte kinek képzelem magam. – De ha kérsz egyet, akkor nyugodtan szólj. Ha szépen nézel, akkor talán adok is – vigyorodom el, hisz nagyon jól tudom, hogy valószínűleg úgyis lehülyéz majd ezért.

tag: danny | music: sleepwalking | words: 605

Vicces, hogy vannak emberek, akik azt hiszik, ismernek. Azt hiszik, kívülről fújják az életem történetét, csak mert belógtak az igazgatói irodába, és megnézték az aktámat, mely a nevemet, a születési adataimat és talán a lakcímemet tartalmazza, de semmi többet. Kitalálták, hogy ez feljogosíthatja őket bizonyos dolgokra. Például arra, hogy elítéljenek. Persze, ezt nekem teljes mértékben meg kellene értenem, hisz én is azok egyike vagyok, akik példaként szolgálnak a mai mocsadék társadalom bemutatására. Túlságosan félnek tőlem ahhoz, hogy szarságokat terjesszenek rólam, de nem eléggé az ítélkezéshez. Az előbbi egyébként marhára nem érdekelne. Pletykáljanak csak rólam nyugodtan. Akkor akadnék csak ki rajt, ha lenne olyan személy az életemben, akit többre tartok, mint egy porszemet, és netalántán a többségnek hinne. Ám szerencsére ilyen illető nincs, nagy valószínűséggel ne is lesz, tehát probléma megoldva. Az ítélkezéssel viszont már komolyabb gondjaim vannak. Talán a legzavaróbb az egészben az, hogy tudják, semmi joguk nincs ehhez. Pontosan tudják, még annak ellenére is, hogy azt hiszik, ismernek. Elítélnek az életemért, mert úgy élem, ahogy, de nem tudják, miért. Igaz, ezzel én sem vagyok tisztában, de az teljesen más dolog. Valamilyen szinten normális is. Legalábbis a pszichológus szerint, akihez nem is olyan rég elrángattak a bátyáim, az. Ez az egy dolog volt, amit elhittem neki, a többit csak a lelkiismerete miatt mondta, hogy megdolgozzon a pénzért, amit a franc se tudja miből fizettünk ki neki. Nem tett jobbá semmit, pedig az elején nagyon hihetően ígérgette. Még jó, hogy én egy percig sem hittem el.
- A takarító nénit. Ő fog korrepetálni matekból – jelentem ki a lehető legkomolyabb hangnemben. Természetesen még a világ legbambább embere is tökéletesen megértené a helyzetet, egy percig sem feltételezném azt, hogy Daniel nem, viszont a beszélgetésünket mások is hallhatják. Nincs kedvem balhézni. Ha valaki meghallja, hogy cuccért jöttem ide, nekem annyi.
- Nyugi már, azt nem mondtam, hogy nem áll jól – mosolyodom el alig észrevehetően, fejemet a másik irányba fordítom, hogy még csak véletlenül se látszódjon. Az most pont nem hiányzik. Hadd higgye inkább azt, hogy nem beszélek komolyan, minthogy totál félreértse. Na, nem mintha olyan nehezen lehetne ezt félreérteni. Ilyesmit tényleg csak akkor mondok, ha görcsösen fel akarok szedni valakit, fogalmam sincs, most miért is csúszott ki.
- A Nath-nek még ennél is jobban örülnék, de gondolom, még csak véletlenül sem akarsz úgy csinálni, mintha jóban lennénk – felém nyújtott kezét csupán néhány másodperc mérlegelés utána rázom meg, s talán egy kicsit hosszabb ideig fogom, mint máskor. Már megint van időm gondolkodni. Mindenki Nath-nek hív. Azok nem, akik utálnak. Például a tanárok. És egész idáig csak azzal fogtam kezet, akivel ennél komolyabb üzletet kötöttem. Hülye dílerek. Hülye gondolatok.
Fél szemöldököm automatikusan megemelem, mikor azt mondja, tévedek. Érdekesnek találná. Ahhoz biztos eléggé érdekesnek, hogy rögtön szaladjon valakihez, ha megtudja, hogy nem csak ma, hanem mindig az iskola területén bonyolítom le a drogügyeimet. Ráadásul egy külsőssel, akit úgy magában, cucc nélkül sem nagyon tolerálnának itt.
- Oké, igazad van. Akkor átfogalmazom. Nem hiszem, hogy olyan nagyon tetszene a dolog, illetve még mindig ott van, hogy semmi közöd nincs hozzá. Maximum annyi, hogy itt állsz, és zavarsz – magyarázom amolyan óvó néni stílusban. A legutolsó szót kissé megnyomom, bár elég erősen kétlem, hogy elérek vele valamit. Tulajdonképpen annyira már nem is zavar, de sokkal jobb, ha úgy tudja. Meg az is, ha én úgy tudom. Zavarjon csak, úgy legalább egyáltalán nem jut időm foglalkozni az egyéb vele kapcsolatos dolgokkal, vagy csak nagyon kevés. Valószínűleg engem is eléggé érdekelne, hogy miért csinálja ezt, ha nem lennék lefoglalva folyton a lekoptatásának kísérletével.
- Hallod te, hogy mit mondasz? – érzem, ahogy fokozatosan kezd elborulni az agyam. Ujjaimat a tenyerembe nyomom, de a korábbi események bizonyítják, hogy ez nem fog beválni. Nem akarok balhét, nem akarom bántani, viszont eléggé közel áll ahhoz, hogy az a bizonyos kis cérnaszál elszakadjon. – Amíg nem tudod, hogy milyen szar érzés, ha ezektől függsz, addig ne is álmodozz arról, hogy kidobhatod! – hangomat kissé megemelem, majd összeszorítom a szám, mély levegőt veszek. Legszívesebben egyenként tépném ki az összes lapot az összes istenverte könyvből, ami itt van.
- Nem akarok, nem érdekel, érted? Szállj már le erről, a kurva életbe! – erősen alsó ajkamba harapva próbálom megakadályozni, hogy a düh teljesen átjárjon. Érzem, ahogy a fogam felszakítja a bőröm. Ez valamiért jó. Újabb nagy levegőt veszek, nyelvemmel letörlöm a kibuggyanó vércseppet, és maga elé nézve várok.

tag: danny | music: sleepwalking | words: 715

Az elmúlt néhány évben jelentősen többször kérdezték meg tőlem, hogy mi akarok lenni, mint azt egy átlagos tizenévestől szokás. Talán ennek okai közé tartozik az is, hogy én nem vagyok átlagos tizenéves. Akárhogy is nézem, csak azok számítanak átlagosnak, akik normálisan tanulnak, normális tervekkel rendelkeznek a jövőre nézve, normális életük és normális barátaik vannak. Rám ezek közül egyik sem igaz. Azt is mondhatnám, hogy nem vagyok normális. Mint mindenki, néha én is elgondolkodom a jövőn, de másokkal ellentétben tizenhét éves koromra sem tudom, mi akarok lenni. Pedig ideje lenne elkezdenem kitervelni, hogy mit csinálok, ha otthon megelégelik a dolgaimat, és egyszerűen kiraknak az utcára. Simán megtennék, ebben jobb, ha nem is kételkedem. Arról nem tudnak, hogy szeretem belőni magam, de ennek ellenére sem fojtanak meg a szeretetükkel. Igaz, ha apa nem szól közbe, akkor a nő, akiből kijöttem, már azelőtt megöl, mielőtt tudnék magamról, viszont napról-napra jobban látszik rajta, hogy kezdi megbánni. Ezt tulajdonképpen meg is értem. Az anyámat meg valószínűleg akkor sem érdekelném, ha a legcukibb kiskori képemet mutatná meg neki valaki. Lehetséges, hogy felkapná a fejét egy pillanatra, ha megtudná, mi lett belőlem, de ennyi. Arra sem venné a fáradtságot, hogy megrántsa a vállát, vagy valami ilyesmi. Mindenki, aki tud erről az egészről, azt hiszi, hogy ez engem zavar. De miért zavarna? Marhára nem érdemes egy olyan emberrel foglalkozni, aki nem foglalkozik velem.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy ezt most halálosan komolyan vetted? Na, mindegy, jobb, ha tisztában vagy vele, hogy akkor sem fogok semmit az orrodra kötni, ha pucéran kezdesz táncikálni előttem. Sőt, ha megcsinálod, akkor lesz okom arra is, hogy megkérdőjelezzem az értelmi szinted – bár igazából van okom nélküle is. Épeszű emberek általában nem szoktak senki után nyomozni, hacsak nem ez a munkájuk.
- Kezdek egyre biztosabb lenni abban, hogy rólad mintázták a „nehéz eset” kifejezést – sóhajtok fel színpadiasan. Amúgy sem szokásom senkit a kinézetéért piszkálni. Ha nem lennének rajtam tetoválások, és nem lógna állandóan cigi a számból, meg hasonlók, akkor valószínűleg sosem könyveltek volna el rosszfiúnak. Ez a szó kapásból csak egy olyan ember láttán ugrik be, akinek mindenféle erőlködés nélkül megvan mind a hat kockája. Nálam ez csak akkor lehetséges, ha alkoholos filccel odarajzolom őket. De igazából nem nagyon izgat. Eszem ágában sincs bűnözőnek állni.
- Akkor sem lennénk, ha nem játszanál magánnyomozósat – forgatom meg a szemeimet. Ha békén hagyna, vagy már eleve el sem kezdte volna ezt az egészet, akkor a létezéséről sem tudnék. Viszont ha hajlandó lenne megosztani velem, hogy miért csinálja ezt egyáltalán, akkor a nullánál már egy nagyon kicsivel több esélye lenne. Feltéve, ha tetszik a dolog. Ha nem, akkor elfelejthet. – Mindenki így hív. Aki valamiért mégis Nathanielnek szólít, az vagy utál, vagy haragszik rám, vagy mindkettő – ez a legjobb módszer arra, hogy már a megszólításból eldöntsem, miként kell viszonyulnom az aktuális beszélgetőtársamhoz.
- Örülök, hogy végre valamiben egyetértünk – közlöm kissé gúnyosan. Természetesen a mondat lényegét, hogy zavar, megint elengedte a füle mellett. Ezt már csak szemforgatással nyugtázom, hisz akkor sem fogná fel, ha betörném az orrát. Azt már úgyis rég megtanultam, hogy miért érdemes ugrani, és mit kell hagynom a francba.
- Fogd már be! – ellököm a kezét magam elől, majd vállainál fogva a könyvespolchoz szorítom. – Igen, talán igazad van, de akárhogy is nézem, ez rohadtul nem azt jelenti, hogy feltétlenül bele kell szólnod a dolgaimba. Amúgy sincs jogod hozzá, nem vagy az apám – közel hajolok hozzá, hogy biztosan jól értse, szinte már az orrunk is összeér. Ezen sem kellene felhúznom magam, de nem tudok szó nélkül átsiklani afölött, hogy egy kis szaros olyan dolgokról papoljon nekem, amikről fogalma sincs.
- Ha még egy kibaszott szót szólsz erről, esküszöm, eltöröm valamidet, megértettél? Hallottál már valaha olyasmit, hogy én beleszólok a hülye kis életedbe? Vagy hogy ki akarom dobni a kedvenc macidat? Nem hiszem, tehát jó lenne, ha leszállnál erről, és magadban tartanád a véleményed. Úgysem kíváncsi rá senki – hátrálok egy lépést, hagyok időt magamnak ahhoz, hogy lenyugodjak, mielőtt újra megszólalok. Az sem hiányzik, hogy valaki túlságosan furcsállja a megemelt hangom, szóljon az igazgatónak, és egy újabb gyönyörű, szívhez szóló irománnyal gyarapodjon a gyűjteményem.
- És ha nem is lesz lehetőségem arra, hogy felnőjek? Mi van, ha hazafelé menet elüt valami, és ennyi volt? Nekem már nem számít, én minden nap úgy élek, hogy felkészüljek erre. De a többség azzal az érzéssel halna meg, hogy még egy csomó dolgot nem csinált meg, amit nagyon akart. Elég szar érzés lehet így meghalni – az már más kérdés, hogy én nem csak azért nem éreznék így, mert minden megvan a bakancslistámról. Leginkább azért, mert semmi nincs, amiért maradni akarnék.

tag: danny | music: sleepwalking | words: 758

Valaki mindig megkérdezi tőlem, hogy miért dohányzom, vagy füvezem, és én soha nem válaszolok rá, néha egyáltalán nem, néha csak nem normálisan. Igazából nem azért, mert nem tudom a választ, vagy mert a korombeliek elég nagy része azért csinálja, hogy olyan „hű de menő” legyen. Francokat. Azért nem válaszolok, mert egy olyan magánéleti szarság elfeledésének vágya miatt szívok, ami nem tartozik a világon senkire. Ha valakinek el is mondanám, megkapnám, hogy ez nagyon nem segít. Pedig de. Arra például már nem is emlékszem, hogy melyik volt az a probléma, ami miatt belekezdtem ebbe. Lehetett a testvéreim sajátos nevelési módszere, az anyám hiánya, az iskola, az emberek, meg még sok száz dolog, ami kiakaszt, de már marhára nem is számít. Nem emlékszem, vagyis senki nem mondhatja, hogy nem segített. Az ugyan már biztos, hogy jó néhány évvel korábban fogok meghalni, mint egy káros szenvedélyektől mentes ember, viszont szerintem nem úgy nézek ki, mintha érdekelne. Amúgy sem voltak soha félelmeim a halállal kapcsolatban. Nem mintha olyan görcsösen próbálnám megölni magam, sőt, talán még szeretek is élni, de felfogtam, hogy egyszer meg kell halnom. Minden ember elkezd haldokolni, amint megszületik, s a saját sírjában sétál minden nap. Van, aki gyorsabban, van, aki lassabban, megállni senki nem tud. Maximum az emléke. Az én emlékem ott ácsorog valahol a tizenötödik születésnapom környékén. Azóta tudják az emberek a nevemet.
- Neked amúgy tényleg nincsen jobb dolgod ennél? Tanuljál valamit, vagy menj haza aludni, vagy mit tudom én. Esetleg bemehetnél az orvosiba, hátha találsz valaki mást, akinek lehetsz a palotapincsije, én már rohadtul unlak – ebben a pillanatban képes lennék akár a cuccra szánt pénzem egy részét arra költeni, hogy vegyek neki egy hamis orvosi igazolást, ami körülbelül egy évre szól. Akkor talán lenne ideje kivernie a cuki fejecskéjéből. Oké, ez kizárt, neki is van pénze, viszont az illetékest nagyon szívesen idehívnám neki. Még haza is rugdosnám, hogy lássa, milyen kedves tudok lenni, csak kopjon már le rólam. Annak az esélye, hogy egyáltalán igényt tart a hamis igazolásra, nagyon kevés, de álmodozni mindig szabad.
- Azért. Amióta tudom, hogy élsz, összesen kettő viszonylag kedves hozzászólást kaptál tőlem, mindkettőt ma, és mindkettőt totális támadásnak vetted a reakciódból ítélve. Tehát ebből csak arra tudok következtetni, hogy eléggé nehéz eset vagy – magyarázom a kikötődött cipőfűzőmet nézve. Ha pár centivel hosszabb lenne, akkor simán eltanyálhatnék a folyosón, okot adva ezzel a sulinak, hogy röhögjön rajtam egy jót, de sajnálatukra nem hosszabb. Meg amúgy sem szokásom eltanyálni. Valójában a cipőfűzőm annyira nem is lenne érdekes, ha nem utálnék nagyon mások szemeibe nézni. Ezt soha nem fogom tudni megmagyarázni, de így van. Nem bírom a pillantásokat, viszont néhány helyzet megköveteli, hogy ezt némiképp leküzdjem. Elvégre hogyan tudnék hazudni a padlóra szegezett tekintettel?
- Csak de – fejezem be helyette a mondatot. Nem biztos, hogy ezt akarta mondani, nem is számít. – Értem én, Sherlock, de neked lenne jobb, ha tisztáznád, mit akarsz tőlem, mielőtt rosszra gondolok – teszem hozzá. Nem viccelek, még az is megfordult a fejemben, hogy rám akarnak kenni egy gyilkosságot, és az FBI nyomoz utánam. Ez van, ha a dolgoknak kétség kívül csak a fantáziám szabhat határt. Az eszembe sem jutott, hogy netalántán akarhat tőlem valami olyasmit, mint azok, akiknek tele van a szobájuk fala az én képeimmel – melyeket nem mellesleg fogalmam sincs, honnan szedtek. Nem azért, mert nem tetszene a dolog, csupán belőle egyáltalán nem nézem ki.
- Nem fogok. De ha hazaértem, a naptáramban biztos bekarikázom pirossal ezt a napot, nehogy véletlenül el merjem felejteni – nem viccelnék, ha lenne naptáram. Képes lennék minden napot bekarikázgatni, még akkor is, ha nem történt aznap semmi. Más szerint nem, de szerintem még élek, az már valami. És ha minden napot ugyanazért karikázok be, akkor el sem felejteném, miért tettem.
- Na, ez már jobban hangzik – bólintok. Azt már az első év első napján tisztáztam, hogy engem vagy Nath-nek hívnak, vagy sehogy. Volt olyan, aki pár napig sehogynak szólított, olyan is, aki valamiért Nate-nek, aztán szépen lassan eldöntötték, hogy ki bír, ki nem, és így lettem Nath, Nathaniel, vagy Ainsworth. Még szerencse, hogy a középsőnevemet senkinek nem jut eszébe használni. Pedig aki megnézte az aktámat, az tudja, tehát konkrétan a fél iskola.
- Aha. Ennél rosszabb viccet még életemben nem hallottam – akárhogy is próbálom, nem bírom elengedni a fülem mellett halk szavait. Még hogy segíteni próbál… Hát akkor eléggé szarul csinálja. Arról fogalmam sincs, komolyan beszél-e, vagy sem, ha ennyire felhúzom magam, akkor nem vagyok képes azt nézni, mennyire szól belőle az attól való félelem, hogy összeverem. Azt sem figyelem, hogyan hat rá a közelségem, pedig általában mindig ezen szoktam a legjobban szórakozni. Néha úgy érzem, megnyugtató, de sokszor viccesnek találom, most viszont még elmosolyodni sem lenne kedvem rajta. Egy komplett elvonókúra sem tud segíteni valakin, aki nem akarja, nemhogy ő. Bár nem tudok róla semmit, gyanítom, hogy cigit csak akkor fogott a kezében, amikor másét dobta a szemetesbe.
- Helyes – bólintok, megköszörülöm a torkom, majd újabb mély levegőt veszek. Így utólag nem gondolom, hogy ez az egész megért ennyi hűhót. Akkor sem tudta volna elvenni a cigim, ha nagyon próbálkozik, nem kellett volna ennyi kiakadnom. Persze, betudhatom ezt a nikotin hiányának, meg annak a „már nagyon be kéne lőni magam” érzésnek, vagy annak is, hogy kezd tényleg nagyon az agyamra menni ez a kölyök. Igazából teljesen mindegy.
- Veszekedhetnénk erről akár napokig, én akkor is az én igazamat hajtogatnám, te meg a tiédet. Te azt gondolod, hogy félek, én meg… Lényegtelen, hogyan, teljesen máshogy. Soha nem fogjuk megérteni egymást, én nem is próbálkozom, szóval jobb lenne, ha te sem tennéd – de talán igaza van. Lehet, hogy félek ezektől valami miatt, amiről még én magam sem tudok. Valószínűleg nem is akarom tudni, és jobb is így. – Ha mindent megtettél, akkor élvezed a következményeit. Vagy ha elcseszted, akkor próbálod helyrehozni. Mindig van valami, amiért van értelme élni, csak valaki nem veszi észre – valaki, aki mondjuk olyan, mint én. Aki hozzám hasonlóan sosem fogja megtanulni értékelni azt, amije van, és az egészet értelmetlennek gondolja. Ha nagyon akarnék, én is találnék bőven olyan dolgokat, amiért rögtön megváltozna az életről alkotott véleményem, de egyelőre nem akarok. Minek? Ráérek akkor, ha jön valami sorsfordító.
- Mi? - szemeim akaratlanul elkerekednek, ajkaim elnyílnak, sehogy sem tudom leplezni meglepettségem. – Ezt most nem is értem – megrázom a fejem, s továbbra is meglepetten pislogva fürkészem Daniel arcát.

tag: danny | music: sleepwalking | words: 1042

Arra az időszakra már nem nagyon emlékszem, amikor egy kicsit is komolyan vettem a tanulást. Nem hiába, tartott vagy két napig. Elvileg fontosnak kellene lennie, akármennyit is ront a rosszfiú imidzsemen, de egyszerűen nem tud érdekelni. Számtalan olyan meló van, ahol a követelmények listáján egyáltalán nem, vagy csak legutolsó helyen szerepel az, hogy kinek mennyi esze van. Ott van például a dílerkedés, meg az ahhoz hasonló feketemunkák. Ezekhez maximum annyit szükséges megtanulnom, hogyan ne bukjak le, ami egyébként nem túl nehéz dolog. Sőt, szinte gyerekjáték, ha számításba vesszük, hogy jó ideje veszem a cuccot a suli területén, és senki nem tud róla, azokon kívül, akiknek muszáj tudnia. Sem nekik, sem nem nekem nem kellenek matek, vagy biológia órák ahhoz, ezt lerendezzük.
- Nekem viszont van, és nem valószínű, hogy el fogom tudni intézni, ha te itt ugrálsz - kizárt dolognak tartom, hogy kapok akármit is, ha nem tűnik el, mire az az idióta ideér. Pár hónap alatt sikerült megfigyelnem, hogy még az átlagnál csendesebb emberek jelenléte is idegesíti, a közelembe se jönne többet, ha a kölyök őt is megpróbálná kioktatni. - Pedig igazából nem is lenne olyan rossz, ha az én palotapincsim lennél. Már ha érted, mire gondolok - vigyorgok rá. Tényleg nem lenne annyira rémes ez a helyzet, és nem kezdene el hatalmába keríteni az üldözési mánia, ha azt csinálná, mint a többiek, vagyis egy szó nélkül belemászna az ágyamba. Az eddig látottak alapján rendelkezik eléggé meggyőző külsővel ahhoz, hogy talán egy jó kis kufirc után megosztom vele, amire kíváncsi.
- Akkor ezentúl tényleg nem fogok, csak hogy neked legyen igazad - vonom meg a vállam. Persze, az nekem egyáltalán nem érdekem, hogy neki igaza legyen, de talán így erről a témáról leszállhatunk. Minél kevesebb dolog van, amiről dumálni tud nekem, annál jobb. Megtehetném, hogy nem reagálok, de még akkor sem valószínű, hogy megunná, ahogy azt a normális emberek szokták.
- Komolyan érdekel? - vonom fel a szemöldököm nevetve. - Gondolhatnék arra, hogy totál belém estél, és úgy próbálod meg tudatni velem, mint az óvodában. Annyi biztos, hogy akarsz valamit - sosem voltam rossz emberismerő, az viszont egy vak is látná, hogy nem a semmiért csinálja ezt. Bár nem úgy tűnik, mintha tudná, mit akar. Azt, hogy belém esett, úgy körülbelül még el is tudnám képzelni róla, viszont a többi, ennél jóval izgalmasabb dolgot már kevésbé.
- Ja, mondták már - ironikus formában elég sokszor hallok ilyesmit, pedig tényleg nem áll tőlem túl messze a humorizálás. Csupán képes vagyok néha túlzásokba esni, ahogy most is. Néha akár túlságosan.
- Hogy lásd, milyen kedves vagyok, még választhatsz is. Cukifiú akarsz lenni, vagy Danny? - erősen kétlem, hogy az előbbit választja, de egy próbát mindenképp megér, hátha. Ha a kölyök nem nyerte el a tetszését, akkor ez sem fogja, de én arról igazán nem tehetek, hogy mindkettő illik hozzá.
- Akkor jó lenne, ha elmagyaráznád szépen, hogy mégis hogyan gondoltad ezt - sziszegem összeszorított fogaim közül.  Fejemben egyre csak visszhangzik a "segíteni" szó, talán még el sem jutott oda, ahova kéne. Vagy nem is tudja, hova kellene mennie. Teljesen kizárt dolognak tartom, hogy valóban segíteni akarjon, ha mégis, akkor elment az esze. Miért akarna segíteni? Egyáltalán miben, vagy hogyan? És én mi a francért fektetek ennyi energiát abba, hogy kiderítsem, mit miért csinál? Nem kellene ennyire érdekelnie. Már rég itt kellett volna hagynom, leütnöm, kirugdosnom, megijesztenem valamivel, vagy akármi. Ehelyett hagyom magam összezavarni.
- Ki mondta, hogy én meg akarom beszélni? Az előbb pont valami olyasmit mondtam, hogy tartsd meg magadnak a véleményed, mert nem kíváncsi rá senki. Én különösen nem, veszekedni meg nem nagyon van kedvem - bal kezemet a zsebembe süllyesztem, ujjaim ismét találkoznak a cigarettás dobozzal, és görcsösen próbálnak ellenállni az agyam parancsának, miszerint most nem gyújthatok rá. - Nem tudom, ezt honnan vetted. Kapásból három olyan dolgot tudok mondani, amiben benne vagyok, és fogalmam sincs, hogy mi lesz a vége, de nem hagyom abba - mert nem is tudom abba hagyni. Talán ha nagyon keményen próbálkoznék, sikerülne, de minek? Háromból kettő olyan dolog, amit saját akaratomból valószínűleg soha nem akarnék abbahagyni.
- Dehogynem élhetsz. Majd megtudod. Egyébként meg olyan nincs, hogy minden hibát kijavítottál, maximum a te tökéletes világodban. Vannak olyan hibák, amikért a halálodig fizetsz - gondolom nem akarja a nagyfiút játszva megismételni korábbi incidensemet, mégis kissé kellemetlenül érzem magam, mikor közelebb lép. Hátrébb lépni akkor sem tudnék, ha nagyon akarnék, első sorban azért, mert a mögöttem ácsorgó polc megakadályozza. Másrészt pedig eszem ágában sincs azt a látszatot kelteni, hogy egy kicsit is félek tőle. Még akkor sem, ha igaz. Félek attól, hogy túl sokat akar tudni.
- Vannak emberek, akikkel elvagyok, ha unatkozom, de ők nem a barátaim. Sosem voltam szerelmes, és mindkét bátyám allergiás a kutyaszőrre, szóval ha hazavinnék egyet, akkor mindkettőnket szétszednének. Egyéb kérdés? - a szám széle akaratlanul felfelé görbül csillogó szemei láttán, bár nem igazán tudom mire vélni.
Zavartan túrok a hajamba, körbepillantok, hátha valami ihletet ad ahhoz, hogy mit reagáljak erre. Mondjuk el kéne húznom, az jó lenne, de akkor a cuccnak is búcsút mondhatnék. Hihetetlen, hogy mire vagyok képes azért a szarságért.
- Ne érdekeljen - szólalok meg végül, miközben az arcára kúszó mosolyt figyelem. Tényleg teljesen összezavar.

tag: danny | music: sleepwalking | words: 854