Újabb kegyetlenül hosszú éjszaka, monoton és eseménytelen, újabb reggel, amit a lakásom kanapéján töltöttem. Hihetetlen, hogy az az ostoba liba zárat szereltetett a hálószobánk ajtajára és kényszerít, hogy a kanapén aludjak, és az még hihetetlenebb, hogy én hagyom is, hogy ezt csinálja velem. Igaz, haza jóformán már csak aludni járok, meg néha kölcsönvenni a nemsokára már ex feleségem hitelkártyáját, amikor épp nem figyel.
Hihetetlen, hogy úgy éltem le ezzel a nővel életem utolsó hét évét, hogy ez idő alatt egyetlen percig sem szerettem. Talán csak a családi presszió volt az, ami miatt végül a házasság mellett döntöttem és elvettem ezt a szöszit, akivel a jó szexen kívül semmi más nem kötött össze. Sosem voltunk egy hullámhosszon, mert ő materialista volt, én meg karrierfüggő, és az összes pénzem saját magamba öltem, ahelyett, hogy rá költsem. Így, az idő távlatából nézve mondjuk ennek pont örülök, mert így a válás után legalább nem kapja meg a közös vagyon felé... Ja, mert nincs is olyan, hogy közös vagyon. Erősen kétlem, hogy a jövőben azért a pár irgalmatlanul ronda kínai vázáért fájna a szívem...
Hanyag mozdulattal lököm be a kávézó ajtaját és lépek be rajta, tekintetemmel szabad asztalt keresve. Igaz, szinte már törzsvendégnek számítok itt, ennek ellenére a saját asztal jogával még nem élhetek, ami egyrészt jó, mert így nem utálnak a tömegek, amikor nekem van asztalom, nekik meg nincs, viszont a másik oldalról nézve, most mindenkinek volt asztala, csak nem nekem. A kurva élet.
Végül csak kiszúrtam egy üres asztalt, és arrafelé is vettem az irányt; a sarokban, a cserepes növény mellett, a hátsó udvarra nyíló ablakkal. Kibámultam rajta; az egyik asztalnál egy szerelmespár, aztán még egy, és szinte már kedvem is támadt szivárványt hányni, de ezt a pincérlány megakadályozta. Egy menükártya jelent meg a látóteremben, és egy notesz, amibe már írta is fel a szokásos rendelésem. Espresso, feketén, erősen. Kétszer. A többit már el szoktuk tussolni - azt, hogy mindig hoz mellé három fájdalomcsillapítót. Ő tudja, ő ismer. Nem beszél róla. Mint ahogy én sem arról, hogy tudom, éjjelente mivel keresi a kenyerét.
- Hosszú éjszaka? - Rám mosolyog, bólintok. Mint nyitott könyvből, olvas belőlem, és hosszú másodpercekig csak néz rám, mielőtt elmenne. Hihetetlen, mennyi mindent tudott meg rólam alig pár másodperc leforgása alatt.

Csendes magányomban filozofálok az élet értelmén, bámulok kifelé az ablakon, először az egyik, majd a másik kávémat elfogyasztva a tablettákkal együtt, majd elmerülök a legfrissebb hírek olvasásában a telefonomon. Az mondjuk, hogy olvasok, elég nagy túlzás, inkább csak simogatom az érintőképernyőt valami érdekes után kutatva, de minden olyan semmilyen és monoton és üres, és végül csak a vállam megrántva dőlök hátra és kezdek el játszani valami ostoba játékkal, amit még akkor töltöttem le, mikor a nemsokára már ex feleségem kioktatott arról, mekkora egy érzelmi nyomorék vagyok. Igen, még akkor is képes voltam játszogatni, és pont ezért csak napokkal később esett le, hogy a nő már beadta a válópert... Napokkal később, amikor végre megszereztem a megálmodott karakteremet a Temple Run 2-ben.
Gondolatmenetemből egy hang szakít ki; felemelem a tekintetem a telefon kijelzőjéről és lassan vezetem fel a pillantásom a lányon, egészen az arcáig, hogy utána egy félszeg, ám annál ravaszabb mosollyal tegyem félre a telefont és adjak választ a kérdésére.
- Csak tessék. - Kicsit összébb pakolom a dolgaimat az asztalon és intek a pincérlánynak, hogy rendeljek még egy kávét, és hogy a lány is rendelhessen, ha akar - már ha akar. - Szörnyű, milyen sokan vannak itt ma, igaz?
Ó igen, ambiciózus kezdete egy beszélgetésnek. Csak így tovább, Sebastian, csak így tovább.