Péntek. A kedvenc napom. Na, jó, az egyik kedvenc napom, teljesen konkrétan a szombatot követi. De azt hiszem, ma este nem megyek sehová. Eszméletlenül fáradt vagyok, a héten háromszor voltam bent az éjjel-nappali étkezdében, késő estig, emellett tanultam és minden nap tizenegy-öt éves gyerekekkel tanultam. Nem sajnáltatom magam, vagy ilyesmi, bírom én a gyűrődést és csöndben szenvedek, és ez együtt jár azzal, hogy magamnak kell cigit vennem, fent kell tartanom a gazdag emberek látszatát, amennyire csak tehetem, ezen felül még félre is kell tennem az egyetemre.
Pontosan tudom, hogy hol csúszott el a családom. Mióta anyámék összevesztek, és nem egyszer vetették fel a válás gondolatát, semmi sincs rendben. Apa, bár titkolja, nyilvánvaló, hogy hol van, amikor nem otthon tölti az éjszakákat, és hova tűnik a fizetése egy eléggé nagy része. Természetesen beszáll a háztartásba, de az közel sem elég. Hogy anya mit gondol erről az egészről, azt nem tudom. Ő rengeteget dolgozik, pont ezért. Hogy van-e valakije, a kórházban mondjuk, vagy egy civil, nem tudom. De nem is akarok ezen agyalni, mert nem tehetek ellene semmit. Az érettségi után úgy is lelépek, Londonba megyek és soha, soha nem jövök vissza.
Viszont, most, hogy közeledek a Starbucks-hoz, megcsap a kávé kellemes illata, amit úgy imádok. És, azt hiszem, ez után a hét után megérdemlek egy nagy pohár, erős feketét.
Belépek a kávézóba és a pult felé veszem az irányt, hogy rendeljek valami erőset, majd fizetés után nem távozok, hanem a hátsó rész felé veszem az irányt. Nincs kedvem még hazamenni. Úgyis teljesen egyedül lennék, esetleg a bátyám társaságát élvezném. És talán a barátnőéjét, akit egyébként nem csípek túlságosan... azt hiszem, ő sem kedvel engem. De egyébként pont leszarnám, tényleg, ha nem baszogatna állandóan. Everett persze mindig védi a lányt, és neki ad igazat, és nem érdeklem sem én, sem - az egyébként korrekt - meglátásaim a lányt illetően.
Többen is ülnek idekint, hiszen ma kivételesen szép idő van, azt leszámítva, hogy szeptember közepe van. Az elmúlt napokban-, és talán az utóbbi egy hétben, szinte minden nap esett, vagy, ha mégsem, hát biztosan be volt borulva. Szeretem az ilyen időjárást, nem is arról van szó, de azért kiülni a szabadba mégis kellemesebb az eső nélkül.
Én nem követem Őt. Nem vagyok a megszállottja, nem rajongok Érte. Nem bálványozom, és nem veszek meg érte - legalábbis, nem szemmel látható módon. De, ha meglátom, összeszorul a gyomrom. Tudják, van az a sok hülye klisé, hogy nagyobbat dobban az ember szíve, és azok a bizonyos pillangók is ott röpködnek a gyomorban. Én ugyanezt érzem, akárhányszor meglátom Sage Matthew Constantine-t. Istenem, ilyenkor mindig elképesztően hülyén érzem magam. És, bár reggel, amikor a tükörbe néztem, és ellenőrizetem a kinézetemet, mostanra nem érzem magam szépnek. Fekete csőfarmer van rajtam, sötétzöld-piros-sárga-fekete skótkockás tornacipő, fekete ujjatlan és kék-fekete kockás ing. Sötétbarna, feketébe hajló hajam kibontva, arcom szolidan kisminkelve - szemceruza, szempillaspirál (alapozóra nincs szüksége makulátlan, márványszerű bőrömnek). Ujjaimon összesen vagy nyolc gyűrű, jobb csuklómon hét karkötő, nyakamban ezüst nyaklánc, egyszerű, ezüst körlappal. Nem tudom, valamit bele kellene gravíroztatni, fogalmam sincs, hogy mit. De, már, ha észrevesz, biztosan nem fog szépnek látni, vagy menőnek.
Így tehát, tőle távol ülök le, táskámból kiveszem a biológia könyvet. Igazából nem ezért jöttem ide, hogy tanuljak, hanem azért, hogy ne kelljen hazamennem és ne kelljen tanulnom, vagy egyedül eltöltenem a délután hátralevő részét.
Lecsúszok kissé a széken és ölembe veszem a könyvet, hogy elolvassam még egyszer a mai tananyagot. Vagyis, úgy teszek. Tekintetem csak végigszalad a sorokon, vagy közöttük, nem olvasom a szavakat, és az azokból álló mondatokat, a képekre sem vetek egy pillantást sem. Csak nézem a lapokat, hogy lefoglaljam magam, és ne bámuljam Sage-et. Fogalmam sincs, hogy neki van-e fogalma arról, hogy ki vagyok, vagy hogy észrevett-e már egyáltalán valaha is. Gyanítom, hogy nem.

Csöndes vagyok, mint alapvetően mindig. Nincs túl nagy szám, többnyire megtartom a gondolataimat magamnak. Nem azért, mert nem vagyok elég bátor beszélni, hanem azért, mert nem mindig alkalmas rá az idő, vagy a társaság. De alapvetően nem, nem tépem a számat fölöslegesen. Kivéve, amikor részeg vagyok. Akkor állandóan beszélek, mint, akit felhúztak, és általában hangos vagyok és egy faszfej. De most... inkább süllyednék el a föld alá. Vagy, mivel erre képtelen vagyok, hanyatt-homlok menekülnék, vissza, ahonnan jöttem, de akkor tényleg, egy igazi szerencsétlennek, bénának, idiótának és szefósnak gondolna Sage. Ami nem zavarna, ha nem pont róla lenne szó.
Miközben a szabad asztal felé haladok, nem tudok nem felfigyelni a hangosan vihorászó lányokra, akiken vagy egy kiló smink figyel, s gyorsan kimatekozom, hogy mire megrajzolják minden reggel az arcukat, az vagy egy órát elvesz az életükből – ha nem többet. Nem mellesleg hosszútávon nem tesz túl jót fiatal és hamvas bőrüknek, de hát... ki vagyok én, hogy beleszóljak az életükbe? Ők tudják. Én viszont biztosan nem akarok majd harminc-negyvenévesnek kinézni a gimnáziumi tablónkon.
Szóval, amilyen gyorsan és feltűnésmentesen csak lehet, a Sage által birtokba vett asztaltól a legtávolabb helyezkedek el, székemen lecsúszok és olvasok.
Ha most látna, biztosan azt gondolná, hogy mennyire béna, hogy suli után ide jövök, hogy még többet tanuljak, ’pihenés’ címszó alatt. De szerencsére nem lát, mivel a sivító, fiatal lányok kitakarnak – remélem.
Próbálom elterelni kósza és zilált gondolataimat a fiúról, de képtelenség. Biztosan tudom, hogy ez az a bizonyos, sokat emlegetett plátói szerelem. És a legrosszabb az egészben, hogy ő valószínűleg a létezésemről sem tud. Éppen ezért fölöslegesen teszem mindezt. Még jó, hogy nem megy át ez a plátói szerelem abba a másik fajta szeretetbe, a rajongóba. De nem... én szerencsére nem vagyok az a rajongó típus. Semmiért sem vagyok oda, különösképpen.
Éppen a vérkeringés egészen pontos, precízen kidolgozott ábrájához lapozok a biológia könyvemben, ahol a földi halandók számára érthetetlen szavak sorakoznak, latinul is. Nos, igen, aki sürgősségi orvos akar lenni, rosszabbik esetben törvényszéki antropológus, annak az ilyesmi egy könnyed, koradélutáni olvasmány.
Fel sem tűnik a közeledő alak. De, ha feltűnt volna, sem tehetnék semmit. De nem veszem észre. Csak, amikor megszólal. A hang ismerős, de amikor felnézek a fiúra, Sage-re, egy hosszúnak tűnő pillanatig csak bámulom. Bámulom, mint az országútra tévedt őz, a közeledő autó reflektorait és nem moccanok, nem szólok semmit. Csak pislogok, mint hal a szatyorban, és képtelen vagyok megszólalni. Kezd kínos lenni. Érzem a helyzet súlyosságát.
- Öhm... – csukom össze a könyvet és fektetem az asztalra, a kávé mellé. – Persze – intek a másik szék felé. – És... nem tanulok – lesütve tekintetemet mosolyodok el. – És nem zavarsz – teszem még hozzá gyorsan, s mivel kezdem magam kellemetlen helyzetbe hozni a hülyeségemmel, inkább a kávéba iszok. Nem hiszem el, hogy Sage, a fiú, aki érkezése óta felkeltette-, megragadta és megőrizte a figyelmemet, most itt ül, mellettem.
- A Roundview-ba jársz, ugye? – teszem fel az első kérdést, amire bár tudom a választ, remélem, elindít valamiféle beszélgetést kettőnk között.