Szombat. Ilyenkor általában a hallgatók nincsenek bent, kiheverik az előző éjszakai „ereszd el a hajamat” típusú bulit, ahol aztán folyik minden, leginkább alkohol, party drogok, visszabukott gyomortartalmak és még, ami kell, meg mindenféle testnedvek a wckben és a sikátorokban lebonyolított légyottok közben és után. Jobb esetben a kollégiumi szobákban. Mindegy, ez nem az én dolgom, ráadásul még csak hibáztatni sem tudok őket érte, én is pontosan ugyanezt csináltam fősulis koromban, sőt olykor – vagy inkább gyakran – előfordul, hogy én is népesítem a szombati józanodók táborát.
Előző este viszont most nem voltam szórakozni, nem volt különösebb oka, minden hétvégét én sem tölthetek szórakozással, helyette inkább időben eltettem magam mára, mivel kitaláltam, hogy előhívok néhány képet a főiskola fotólaborjában. A képeket még a múlthéten készítettem. Igen, tisztában vagyok vele, hogy ma a digitális gépek csúcskorában elég rendhagyó, hogy filmre fotóztam, de ami azt illeti a filmtekercse villantott képek szerintem még mindig szebbek, ráadásul van egyfajta hangulata az old school stílusnak. Plusz, a hallgatónak a digitális gépek használata mellett meg kell tanulniuk az analógot is használni. Ez hozzátartozik az egészhez. Szóval jobb, ha nem esem ki a gyakorlatból, mert akkor szépen néznék ki, ha nem értenék ahhoz, amit tanítok.
A vörös lámpával megvilágított szobában épp az előhívó folyadékba áztatom a fotópapírokat és csodák csodája, hamarosan el is kezdenek derengeni rajtuk a képek. Embereket ábrázolnak, hétköznapi arcokat, természetes reakcióikat. Mindig is izgalmasabbnak és érdekesebbnek találtam a spontán képeket, mint a beállítottakat.
Érdeklődve figyelem, ahogy szépen lassan előbukkannak az alakok és kb ekkor hallom meg a csapódást odakintről. Hát ez meg? Azt hittem a hallgatóknak ilyenkor nyomát sem lehet látni idebent, de lehet, hogy csak valaki simán eltévedt vagy annyira részeg, hogy eltévesztette a napot… vagy mit tudom én, hogy miért is van bent?!
Fogom magam és úgy döntök, kinézek már a folyosóra, hogy ki és mit is akar tulajdonképpen. Kilépek a vörös fénnyel bevilágított helyiségből a köztesbe, ahonnan az ajtó is nyílik. Nem lenne túl jó ugyanis, ha közvetlen az előhívó szobába nyílna az ajtó, ha fényt kapnak a képek, azonnal tönkremennek. Kinyitom az ajtót és kinézek a folyosóra. Meglepetésemre egy fiatal lányt látok. Hallgató, szombaton a suliban? Nofene.
- Helló! Eltévedt? – mivel fogalmam sincs, hogy kicsoda, jobb, ha megmaradunk az udvarias formánál. Becsukom magam mögött az ajtót és felé sétálok. A szekrények mellett állok meg és nekidőlök az egyik ajtajának lazán, kezeimet zsebre vágom.
- Segíthetek? Vagy netán egy szorgalmas hallgató lenne? – ami őszintén mondom, meglepne. Még a jó tanulók is inkább otthon bújják a könyveiket a paplan alatt vagy a könyvtárban semmint, hogy itt legyenek.

Nem úgy tűnik, mint aki eltévedt volna, de hát mit lehet mit tudni, hogy miért is van most bent. A nagy átlag hallgatói közönség valóban nem arról híres, hogy hétvégén is a folyosókat koptassa, kivétel ez alól természetesen a könyvtár, de az egy egészen másik részében van a főiskolának és onnan ide keveredni nem kis teljesítmény még annak is, aki valóban elveszett a patinás épület falai között.
Jó szándéktól vezérelten érdeklődök, hátha útba kell igazítani vagy ilyesmi és amikor megszólal, csak akkor jövök rá az arckifejezéséből ítélve, hogy nem tudja ki vagyok. Ez mondjuk nem meglepő egy ekkora intézményben, mint ez is, ha nem művészetis hallgató, akkor mi oka lenne arra, hogy ismerjen? Na, de ezen mindjárt korrigálok.
- Bocsásson meg, udvariatlan voltam. Westwood prof. vagyok. Pontosabban csak tanár, a hallgatóim neveznek prof-nak. Gondolom azért, mert fiatal vagyok és professzorok általában hatvan pluszos idősek. – rántok egyet a vállamon és kezet is nyújtok a fiatal lánynak. Nem tartom magam öregnek, ami azt illeti egyik másik hallgatómmal egyidős is vagyok.
- Hogyhogy ilyenkor itt van az iskolában és nem a szombati lustulók táborát gyarapítja? Félre ne értsen, ha nem tartozik rám, akkor meg sem kérdeztem, csak tudja, meglepő itt látni ilyenkor egy diákot. Nem is rémlik olyan eset, hogy láttam volna rá példát a közel múltban. – még mindig a szekrénynek támaszkodok lazán, ahogy beszélgetünk. Persze nem akarom én őt feltartani, szóval, ha sietnie kell, akkor már nem is faggatózom tovább, hanem megyek vissza a dolgomra.
- Ó, értem. – bólintok a füzetet látván. Így már azért érthetőbb, hogy mit is csinál itt. Sejtésem szerint egy jó tanuló típusba futottam bele, aki minden szabadidejét a tanulásnak szenteli. Nincs ezzel semmi gond, én is a munkámnak szentelem minden időmet, hiszen amikor csak tehetem, akkor fotózom. Ez az életem.
És ha már itt tartunk, eszembe jut, hogyha a képek túl sokáig maradnak a hívó folyadékban, akkor teljesen tönkre mennek. Az órámra pillantok, de megnyugszom. Van még egy két perc, ami kell nekik, csak azután kell majd kiszednem őket és feltűzni száradni, akár a nedves ruhákat.